A sztepptáncról

Történet

A sztepptánc a Britannica enciklopédia szerint (magyar fordításban): egy olyan táncstílus, ahol a táncos vasalt cipőben ritmusosan koppint hallható ütéseket a talajon vagy más kemény felületen. Tehát ez egy olyan szólóban vagy csoportosan táncolható, perkussziós (kopogtató) stílus, melyben a táncos egy időben zenész is, hiszen a cipőjét hangszerként használja tánc közben, ezáltal a táncparkett dobosává válik.

Kialakulásában három táncstílus játszott szerepet: az afrikai djouba tánc, az ír sztepptánc és az angol clog. A 19. század elején népszerűvé váltak a minstrel show-k, amelyek az ültetvényeken dolgozó fekete rabszolgák életét bemutató, részben rögtönzött, részben előre megírt zenés-táncos színdarabok (ezek helyét a 20. század elejétől átvette a vaudeville műfaja). Gyakran fehérek játszották el a fekete szerepeket, feketére maszkírozott arccal (ez az úgynevezett blackface). Voltak köztük valódi feketék is, például Master Juba, akit a „sztepptánc atyjaként” is emlegetnek.

Az 1920-as években megszületik a hangosfilm, ami forradalmasítja a táncot a filmvásznon. Az első, filmben eltáncolt sztepprutint Joan Crawford nevéhez kötjük. Az egyik legnagyobb jelentőségű sztepptáncos, a fekete Bill ’Bojangles’ Robinson is ebben az időben volt aktív, egyik leghíresebb rutinja a lépcsős tánc, és az akkor még gyermek Shirley Temple-lel feledhetetlen párost alkottak a mozivásznon. A néző nem is gondolná, hogy már ebben az időszakban utólag szinkronizálták a hangosfilmben szereplő sztepptáncbetéteket.

Az 1930-as, 1940-es években a zenés-táncos musical tovább folytatja hódító útját a mozivásznon, melynek egyik célja az volt, hogy a háború okozta lelkiállapotokat oldja. Ezeket az évtizedeket olyan világszerte ismert nevek fémjelzik, mint Fred Astaire, Ginger Rogers, Eleanor Powell. Ide sorolhatjuk az Ének az esőben sztárjait is, mint Gene Kelly, Donald O’Connor, Debbie Reynolds, vagy az akrobatikus szteppmutatványaikról híres Nicholas Brotherst. A lista nem teljes :)

Vannak, akik a sztepp műfaján belül is kitűnnek egyéni technikáikkal, például Leonard Reed, akinek szteppes shim sham-rutinja rokon a swing shim shamjével, Howard ’Sandman’ Sims, aki homokkal leszórt felületen szteppelt, Clayton ’Peg Leg’ Bates, akinek az egyik lábát egy baleset következtében amputálni kellett. Illetve a fent említett Ginger Rogers, akit a közvélemény úgy méltatott, hogy ugyanazt táncolta, mint Fred Astaire, csak magassarkúban és hátrafelé :)

Ezután a sztepptánc népszerűsége kissé visszaesik a televízió térhódításával, majd 1970-től kezdve fokozatosan tér vissza a köztudatba, amikor megindul a sztepptanulási hullám. Nem sokkal később kinevezik május 25-ét a Sztepptánc Világnapjává, amely Bill ’Bojangles’ Robinson születésnapja. 1989-ben elkészül a Tap című film, azzal a céllal, hogy egyrészt a kortárs szteppesek megmutassák magukat, másrészt bevonzzák a fiatal tehetségeket. Olyan nevek kapnak szerepet ebben a filmben, mint Gregory Hines, Sammy Davis Jr., vagy a korábban említett Nicholas Brothers párosból ismert Harold Nicholas.

A 2000-es évek sztepptáncosai már nem csupán előadók, hanem saját koreográfiákat készítenek és tanítanak is. Köztük van Savion Glover, aki a Táncoló talpak című animációs filmben a főhős pingvin koppintásait szinkronizálta, illetve Jason Samuels Smith, Michelle Dorrance, Chloe és Maud Arnold. Közülük sokan saját márkát is kiépítettek maguk köré. A 21. század elejétől világszerte rendeznek szteppfesztiválokat is, Európán belül például Stockholmban, Párizsban, Milánóban, Dubrovnikban. Az Egyesült Államokban is számos helyen, San Franciscóban, Washingtonban, Los Angelesben kerülnek megrendezésre szteppfesztiválok, workshopok, az American Tap Dance Foundation (ATDF) nevű nonprofit szervezet pedig a New York-i szteppes események létrejöttéről gondoskodik.